A magyar képírás úttörői
Negyvenkilenc képmelléklettel és négy facsimilével

A képek eredeti forrása...  
Részlet A magyar képírás úttörői című kötetből:

"Méltóságos Kammerer Ernő úrnak,
a Szépművészeti Múzeum igazgatójának
Budapesten.

Kedves Uram!

Amikor a Franklin-Társulat nagy gonddal s körültekintéssel berendezkedett a művészi szinben tartott fotomekanikai színes sokszorosításra (amiért eddig tőlünk évenkint százezreket rakott zsebre a külföld) és alapított olyan műintézetet, amilyen eddig hazánkban nem volt, - a Franklin-Társulat akkor Önhöz fordult kérésével: "Egy díszes könyvet akarunk csinálni, sok színes képpel, az első ilyenfajta itthon készült magyar könyvet: micsoda könyvet csináljunk s kire bízzuk a munkát?"

Ön ekkor reám gondolt s ajánlására a Franklin-Társulat rám bízta ezt a megtisztelő föladatot.

Engedje meg, hogy ezért, e könyv elején és első sorban Önnek mondjak köszönetet.

Beszélgetéseink folyamán már együtt állapodtunk meg, hogy a magyar képírás úttörőinek műveit mutassuk be: szolgálja a nemzeti művészet ügyét az úttörő új magyar műintézet első kiadványa.
A nemzeti jelleget, a nemzeti tartalmat nyomoztam mindenik művész alkotásaiban, - annak kiáltom a hozsannát, ahol rátaláltam s annak hijjáért panaszkodom, ahol az kevés... és ahol nincs...

Bizony, több a panasz.

Nálunk eddig nem igen volt művészethez értő közönség, nem lehetett tehát művészetünk se. A tehetség két sors között választhatott: vagy itthon marad, küzködik s elkallódik, mielőtt érvényesülhet, mielőtt megérik, mielőtt igazán művészszé nevelkedhetik, - vagy pedig, megy idegenbe, ott tanul s boldogul, ha van szerencséje érvényesül... már amennyire idegenben érvényesülhet a magyar tehetség.

Pedig, idegenben nincs boldogulás! Idegenben nem lehet a magyar talentumnak érvényesülnie!

Lehetnek múló sikerei, elismerést, vagyont, dicsőséget is szerezhet, - de egész művész, egész ember sohase lesz az idegenbe szakadt magyarból. Hijja lesz mindig annak amit alkot, pótolhatatlan hijja: hiányzik műveiből teljesen, vagy pedig apránkint vész ki belőlük az éltető nemzeti jelleg. És hijja tesz az embernek is. Vagy megszűnik magyar lenni s idegenné nem lehet senki az egyénisége, a karaktere rovása nélkül, - vagy pedig magyar marad idegenben is, csakolyan vesztire, mert akkor úgy jár, mint járt Munkácsy... ez öli meg. Az Anteuszokat, akiket fölkaphat az anyaföldről, meg is fojtja azokat a kozmopolitizmus Herkulese.

Tisztelet ama magyar származásu idegenek emlékének, akiknek művészete révén meg-meg emlegetett bennünket a külföld, - de hálásabb hódolatunk azoké, akik otthagyván a külföldi sikert, hazahozták ide a mostoha viszonyok közé, azt, amit idegenben tanultak s itthon küzködtek és inkább elpusztultak idehaza, de megszántották a magyar művészet első barázdáit.

Keserves volt a sorsuk. Hazafiasságukért megszenvedett művészetük is.

Az úttörő magyar művészek közül azok, akik külföldön tanultak, - kénytelenek voltak külföldre menni, ha tanulni akartak, - hazakerülvén, úgy szólva sterilizálódtak idehaza. Talentumuk eljut a fejlődés egy bizonyos fokáig s ott megáll: nem romlik többé, de nem is javul, zamatosabb nem lesz, éppen mint a főzött bor. Igen, mert akkor már nincs élet benne, nincs aki éltesse: az úttörő magyar művészeknek nem volt közönségük. De lesz majd idő, amikor azokat a magyarokat, akik idegenben erőtlenedtek el, egyszerűen csak sajnáljuk. Kár értük, a mieink lehettek volna. A magasztalásban, amivel őket illetvén ma még magunknak tetszelgünk, több a hiúság, mint az okos sovénség.

A mult tanulsága ez.

Bennünket, ugyebár, lelkesített e munka folyamán az is, hogy ezzel is hozzájárulunk a nemzeti művészet ügyének szolgálásához - s talán e szép képeskönyv révén is szaporodik a magyar művészek közönsége?...

Ismételten köszönöm, hogy ehez módot nyújtott s kérem, ne vegye Ön se nagyon észre irásom hiányosságait. Szándékom ott is becsületes volt, ahol az erő cserben hagyott.

Budapest, 1904 május.

Tisztelettel
M. D."

Listák rendezése: Cím szerint  Alkotó szerint  Időrendben  ID szerint